A Ferrari 250 GTO egy vérbeli sportkocsi és versenyautó, melyet a Ferrari a korai 60-as években gyártott. Ez a modell volt a Ferrari kvintesszenciája, minden idők egyik legnagyobb sportautója. Típusjelzésében a numerikus adat a motor hengereinek egyenkénti lökettérfogatára utal, míg a GTO a „Gran Turismo Omologata”. 2004-ben a „Nemzetközi Sportautó Szövetség” a 250 GTO-t az „1960-as évek sportautóinak listáján” a 8. helyre sorolta, a Motor Trend Classic pedig minden idők legnagyszerűbb Ferrarijának nevezte.
A 250 GTO-t a GT versenyekre tervezték. Elődjének a 250 GT SWB számított. Tervezője, Giotto Bizzarrini az autót a fent említett előd alvázára álmodta, motorja a 250 Testa Rossa 3.0L V12 erőforrása volt. Miután Enzo Ferrari éles vitába keveredett Bizzarrinivel, az autó további fejlesztését Enzo átadta új mérnökének Mauro Forghierinek, az új designer pedig Sergio Scaglietti lett. A 250 GTO-t a legtöbb Ferrarival ellentétben nem egyéni tervező vagy tervezőiroda készítette. A széles körben csodált karosszériát a Bizzarrini és Scaglietti tervekből valósították meg, melyet szélcsatornákkal és pályatesztekkel tettek még tökéletesebbé. Az autó a korai hatvanas évek Ferrari-filozófiájának tipikus képviselője volt: kézzel hegesztett csőváz, A-karos első felfüggesztés, tárcsafékek, Borrani kerekek. Az ötfokozatú sebességváltó egy lépéssel a többiek előtt járt, de nem igazán számított forradalminak. A burkolat nélküli belső egyszerűségében hordozta az extremitást, műszerfalán még a sebességmérő műszer sem kapott helyet.
A FIA versenyautókra vonatkozó szabályai szerint legalább 100 autót kell ahhoz építeni, hogy egy típus indulhasson a GT kategóriában. Bár a Ferrari csak 39 darab 250 GTO-t épített (ebből 33 utcai autó volt, hármat négy literes 330-as motorral szereltek (ezt sokszor „330GTO”-nak nevezik, de a helyes elnevezése 330 LMB) három pedig „Type 64” volt, újragondolt karosszériával.), de az FIA engedélyezte az autó indulását a GT kategóriában. Az engedély körül persze vita alakult ki. Néhányan úgy tudták, hogy a Ferrari sikeresen érvelt azzal, hogy ez a modell a 250 GT SWB technikai módosítása, mások pedig úgy gondolták, hogy a Ferrarinak olyan nagy a befolyása a sportra, hogy egyszerűen engedélyt kaptak a versenyzésre.
Az autó a 12 órás sebring-i versenyen debütált 1962-ben. A volánnál az amerikai Phil Hill (1961-ben Ferrarival nyert Forma 1-es világbajnoki címet), valamint a belga Oliver Gendebien ült. Furcsa volt, hogy ők vezették a GT kategóriájú autót ahelyett, hogy a Testa Rossa–val indultak volna a prototípus kategóriában. A tapasztalt pilóták bebizonyították a 250 GTO versenyképességét, amikor a 2. helyen fejezték be a versenyt a Bonnier és Scarfotti által vezetett Testa Rossa mögött.
A sikerek nem a véletlennek voltak köszönhetőek: a 250 GTO egy kivételesen életképes versenyautó volt. Bevezetésekor minden valószínűség szerint a 250 GTO volt a leggyorsabb autó a versenypályákon. A Ferrari legjobb hagyományának megfelelően a felülmúlhatatlan előnyökkel rendelkező autó egy hétköznapi sofőrből is kiváló pilótát faragott. A legfontosabb alkatrészek évekig tartó fejlesztése garantálta, hogy ezek az autók mindig befutottak a versenyeken. Végül a GTO három egymást követő évben nyerte meg a Csapatvilágbajnoki címet (1962, 1963, 1964).
A modell alacsony darabszáma lehetővé tette a Ferrarinak, hogy megválogassa a potenciális tulajdonosokat. A 250 GTO volt talán az utolsó olyan autó, mely egyaránt alkalmas volt versenyzésre és utcai közlekedésre. Az viszont biztos, hogy ez volt az egyik utolsó orrmotoros versenyautó. A klasszikus versenyek előtti években még úgy tűnt, hogy a 250 GTO is hasonló sorsnak néz elébe, mint a kor többi versenyautója: elavul, néhányan megtartják, míg mások hagyományos autóként használják majd. A 250 GTO azonban jobb sorsra volt érdemes, a hetvenes évek végétől kezdve újra felkapott lett a gyűjtők körében és ára az egekbe szökött.
