2002-ben a Ferrari új zászlóshajót mutatott be, melyet a cég alapítója után Enzonak neveztek el. Az autót szokatlan módon először az FX prototípusként láthatta a szakma Japánban néhány hónappal a hivatalos párizsi bemutató előtt. Az Enzo gyakorlatilag egy utcai Forma-1-es autó, az F50 utóda. A konstrukció elkészítésénél a méhsejt-cellás alumínium és szénszálas anyagok használata mellett minden lehetséges eszközt bevetettek a súly csökkentése érdekében, ennek ellenére az Enzo tömege 1255 kg lett. A fejlesztésnél az aerodinamika játszotta a legfontosabb szerepet, számos elektronikusan állítható elem került az autóra, mely nagy sebességnél megnöveli a leszorítóerőt. Az Enzo hagyományos, dupla-lengőkaros felfüggesztést kapott. A Brembo által szállított karbon-kerámia féktárcsákon elöl hat-, hátul négydugattyús féknyerget találunk. A hihetetlen teljesítményű fékrendszer természetesen szervo-rásegítéses és ABS is kapcsolódik hozzá. A 245/35ZR19 és 345/35ZR19 méretű gumiabroncsokat a Ferrari Forma-1-es partnere, a Bridgestone fejlesztette az Enzohoz.
A Ferrari Enzo motorterébe egy teljesen új fejlesztésű, 65 fokos hengerszögű, 5998 cm3-es, V12-es erőforrást építettek, aminek csúcsteljesítménye 660 lóerő. A hengerenként négyszelepes, változtatható szelepvezérlésű motor hidraulikusan vezérelt változtatható geometriájú szívórendszert kapott. Az erőátvitelről egy hidraulikus működtetésű, hatfokozatú szekvenciális sebességváltó gondoskodik, a fokozatokat a kormánykerék mögé épített fülecskékkel lehet kapcsolni, a váltásra a kormányba épített led-sor is figyelmeztet. Az Enzoba kikapcsolható elektronikus segédeszközök is beépítésre kerültek, a vezérlés két üzemmódban (Sport vagy Race) állítható, emellett kipörgésgátlót és rajtprogramot is használhat a pilóta.
Eredetileg 349 darab Enzo készült, de később még egy 50+1 darabos sorozat legyártását engedélyezte a Ferrari. Az utolsó, 400. modellt II. János Pál pápa kapta.
