1966-ban, a Torinói Autókiállításon mutatták be a Fiat Dino Spidert. Az autó kocsiszekrényét Pininfarina tervezte és gyártotta, motorjának alapjául pedig a Ferrari F2-es versenymotorja szolgált.
1966-ban, a Torinói Autókiállításon mutatták be a Fiat Dino Spidert. Az autó kocsiszekrényét Pininfarina tervezte és gyártotta, motorjának alapjául pedig a Ferrari F2-es versenymotorja szolgált. Ezt a nem mindennapi párosítást a kényszer szülte, hiszen a Ferrari csak olyan motort használhatott a versenyeken, ami egy, az előző évben legalább 500 példányban készített autóból származott. Az 1987 cm3-es V6-os volt a Fiat első négy vezérműtengelyes erőforrása, mely sorozatgyártásba került. A hengerenként kétszelepes motor 160 lóerős volt, a vezérműtengelyeket dupla vezérműlánc hajtotta, az üzemanyagellátásról három Weber 40DCNF ikerkarburátor gondoskodott.
A hátsó kerekek hajtása egy ötsebességes váltón keresztül történt, ami valójában egy négysebességes váltó (+hátrameneti fokozat) és egy külön blokként hozzákapcsolt ötödik sebesség volt. Hátul egyszerű laprugókat és önzáró differenciálművet találunk, míg elöl kettős keresztlengőkaros felfüggesztést alkalmaztak. A megállásról négy hűtött tárcsafék gondoskodott. A kocsiszekrény minden egyes része egységesen acélból készült. A Dino Spider számos szerkezeti egysége nagyban hasonlított az ugyancsak Pininfarina által gyártott 124 Spideréhez, tengelytávjuk például pontosan meg is egyezett. A felszereltsége meglehetősen jó volt, a műszerfalon a sebességmérő mellett fordulatszámmérőt, hűtővíz és olaj hőmérséklet-, valamint olajnyomásmérőt is találunk. A kézzel felhúzható tető miatt a csomagtér mérete nem a legnagyobb.
1967-ben, a Genfi Autószalonon mutatkozik be a Dino Coupe. A kétajtós modell tervezését és gyártását Bertone végezte. Hajtásláncát a Spidertől örökölte, de tengelytávja nagyobb volt, mint a nyitott változaté. A hátsó felfüggesztést módosították, melynek következtében sokat javult a kezelhetősége. A belső térben négy kagylóülés, elektromos ablakemelő és a Spidertől eltérő műszerfal fogadta az utasokat. Meg kell említeni, hogy Pininfarina készített két, a Spideren alapuló prototípust, az elsőt levehető, a másikat rögzített keménytetővel, de ezek nem kerültek gyártásba.
A Fiat Dino második generációja 1969-ben, Torinóban mutatkozott be. A számos kisebb, külső változtatás – legszembetűnőbb a hűtőrács lecserélése volt – mellett a mechanikai módosítások voltak a jelentősek. A modell teljesen új motort kapott, az ötvözetből készült kétliteres V6-os erőforrás helyét egy 2418 cm3-es öntöttvas blokk vette át. Az új motor megtartotta elődje főbb jellemzőit (V6, 65 fokos hengerszög, négy vezérműtengely, dupla lánchajtás, három Weber ikerkarburátor), ugyanakkor sokkal használhatóbb volt, mivel a 180 lóerőre izmosodott Dino már 4600-as fordulaton leadta a csúcsnyomatékát (a kétliteres csak 6000-nél). A szakemberek egy új ZF váltóművet építettek az új motor mellé, mely már ténylegesen ötsebességes volt. Az első példányok vezethetőségét ért kritikák miatt, a Fiat lecserélte a hátsó felfüggesztést is, választásuk a 130-asban már bizonyított egységre esett.
Bár a kocsiszekrényt a tervezőstúdiók üzemei készítették, a végső összeszerelésre a Fiat saját gyárában, Rivaltában került sor. A Fiat Dino gyártását 1972 decemberében fejezték be, addig összesen 7600 autó készült (1133 2.0 Spider, 3629 2.0 kupé, 424 2.4 Spider, 2414 2.4 kupé).
