Az Espada modellek sokáig a legsikeresebb Lamborghini autóknak számítottak. Gyártásuk 10 éve alatt három generációjuk váltotta egymást. A háromféle modell megkülönböztetése értő szemeket kíván, abban azonban mindenki egyet ért, hogy évekig ezek az autók voltak a leggyorsabb sportmodellek.
A modellek generációi jól követhetőek a számozásuk alapján: az első modellek alvázszáma 7-el, a második generáció tagjainak alvázszáma 8-as, míg a legfiatalabb Espada-k alvázszáma a 9-el kezdődött. A modellcsalád tagjai még egy valamiben megegyeztek: mindegyik örökölt valamit az elődjétől és örökül hagyott valamit a következő sorozatnak.
Espada I (1968-1969)
A legkorosabb Espada modellt a Bertone stúdió alkalmazásában álló Marcello Gandini álmodta meg. Az alapötletet két autó szolgáltatta: az 1967-es Genfi Autószalonon bemutatott tanulmány a Marzal, valamint a Jaguar E-Type-ra épült Bertone Pirana. A Lamborghini ezen modellje még egy elsőséggel büszkélkedhet: ez volt az első 4-üléses, Lambo-modell, bár a valószínűtlenül hosszú kasztni hátsó üléssora meglehetősen szűkös érzést nyújthatott. A modell neve is utal alakjára: Espada, spanyolul kardot jelent, mellyel a torreádor leteríti áldozatát. A prototípus megálmodója eredetileg felfelé nyíló ajtókat tervezett, végül megelégedett a hagyományos megoldással. Az autó méreteiről is érdemes néhány szót szólni: a hosszúnak látszó autó valójában optikai csalódás, hiszen csak 474 cm volt. Sokan tévesen azt gondolták, hogy az egész karosszéria alumínium, holott csak a motorháztető készült ebből az anyagból. Az Espada jellegzetes NACA csőrendszere, mely a motorháztető közepén kapott helyet, nem a karburátorokat, hanem az utaskabint látta el levegővel. A kor sportkocsi divatjától eltérően az Espada-nak soha nem voltak bukó-lámpái és egyediségét csak tovább növelte a feltűnő krómozott lökhárító.
Az eredeti modell egy 4 literes 325 lóerõs V12-es frontmotort kapott, melyhez hat darab ikertorkú Weber karburátor szállította az üzemanyagot. Az Espada független kerék-felfüggesztést, 4 tárcsaféket, valamint teleszkópos lengéscsillapítót kapott, a tapadásról a Pirelli Cinturato abroncsok gondoskodtak. A legtöbb Espada kézi váltós volt, de lehetett rendelni automata-váltót is, mely elbírta a V12-es hatalmas nyomatékát. Az Espada I végsebessége 250km/óra volt.
Espada II GTE (1969-1972)
Az Espada második generációját sokan 400 GTE-ként ismerik. A szintén a Bertone által tervezett modellt Brüsszelben mutatták be először 1970-ben. A fiatalabb Espada külsejében kevés változás történt, főleg a felszereltség újult meg. Az autó teljesen új műszerfalat és új kormányt kapott. Az utastér szellőzése is tovább tökéletesedett, akárcsak a fékek ventilációja. Az új modell 350 lóerős V12 motorral rendelkezett, melynek végsebessége megegyezett az elődjével.
